Szilágyi Márton
Egy régi ünnepi beszéd Arany Jánosról[1]
Az olyasféle ünnepi alkalmak, mint ez a mai is (Arany János halálának 125. évfordulója) szinte csábítanak a nagy és emelkedett szónoklatokra. Csak hát érdemes egy pillanatra eltűnődnünk azon, hogy vajon illik-e ilyen módon beszélnünk éppen arról a költőről, akinek életművét át- meg átszövi a saját tehetségében, teljesítményének értékében való kételkedés? Mindannyiunknak ismerősek az Epilógus című vers sorai a pálya utolsó szakaszából: „Mily temérdek munka várt még!… / Mily kevés, ami beválték / Félbe’ – szerbe’, / S hány reményem hagyott cserbe!…” S ez nem csupán egyszeri, múló hangulat volt, számos hasonló részletet idézhetnénk a levelekből is: Arany János folyamatosan, öngyötrő módon kínlódott azzal, hogy nem tudja elvégezni a rámért feladatokat – azt, amit akár a környezet, akár saját maga elvárt volna –, s a valóban létrehozott műalkotások pedig nem bizonyulnak maradandónak. Arany félt attól, hogy kiteljesedni nem tudó töredékek maradnak utána, s mindenki elfelejti őt és műveit halála után. Ez nem póz volt számára, hanem valódi félelem. Ha ráérzünk Arany alkatának erre a titkos, de igazából nem is rejtett érzelmi középpontjára, talán a mindmáig sugárzó erejű költői teljesítményhez is kulcsot lelhetünk. Bár persze nem kell elhinnünk azt, amit Arany komolyan gondolt, hogy tudniillik nem dolgozott eleget: az Arany-életmű még be sem fejeződött kritikai kiadása jelenleg a 17. vaskos kötetnél tart, s ez a hatalmas szövegmennyiség egy állandó munkában töltött életet tanúsít – amelybe persze a pedáns hivatalnok (mezővárosi nótárius, akadémiai főtitkár) fegyelmezett ügyintézése is éppúgy ott van, mint ahogy a gondos levélíró is. Persze Arany ettől még érezhette úgy – számos levélbeli panasza tanúsítja ezt –, hogy hivatali teendői elveszik az időt és energiát fontosnak érzett szépirodalmi tervei megvalósításától. Csak hát nehezen lehet eldöntenünk kívülállóként, hogy Arany számára nem éppen a behatároltságnak a tudata volt az alkotás előfeltétele, azaz nem a folyamatos munkavégzés fegyelme, a „gályapad” volt-e az ösztönzője a szabadság érzetét hordozó költői alkotásnak? Ezt soha nem tudhatjuk meg. Gyanakodni viszont gyanakodhatunk. Aranynak a hiány, a veszteség tudatából fölépített nagy lírai teljesítménye – amelyet például az Őszikék ciklus is tanúsít – arra mutat, hogy a költő képes volt mindent javára fordítani. A töredékben maradástól való félelem például a romantikus töredék formaképző szerepének újraértelmezését is magával hozta, az önmagával való elégedetlenség a kései versek kegyetlen, lestilizált alterego-teremtésében teljesedett ki (Öreg pincér, Tamburás öreg úr), az eposzi hős korlátok közötti helytállásának pontosan végiggondolt művészi következményei a Toldi-trilógia és a Buda halála lenyűgöző koncepciójában és kompozíciójában mutatkoztak meg. Tandori Dezső egyik kötetének a címe idézhető ide, még ha nem Aranyról szól is eredetileg: a megnyerhető veszteség. Azaz – szőhetnénk tovább ezt a paradoxont – ami veszteségnek tűnhetett az első pillanatban, hosszú távon éppen az bizonyult maradandónak. Ezért van az, hogy a mai olvasó mintha nem ugyanazt látná Arany szövegeiben, mint amit a költő sugallt önértelmező szövegeiben: nem a hiányt és a félbemaradottságot, hanem a magyar irodalom egyik legnagyobb életművét. Az egyik legnagyobbat? A nyolcvanas évek végén Kukorelly Endre egy esszéjében, amelyben Petőfi jelentőségéről elmélkedik, magától értetődően írta le: Arany János a legnagyobb. Ez a megállapítás ráadásul szinte incselkedő módon játszik el az ismert anekdotával, amely szerint Andre Gide azt válaszolta arra a kérdésre, hogy ki a legnagyobb francia költő: Victor Hugo, sajnos. Arany Jánoshoz azonban mintha mindenki, aki hasonló kérdéseken töpreng, előbb vagy utóbb hasonló módon térne meg. S talán úgy, hogy az idegenkedésnek az az árnyalata sem marad benne, mint ami Gide kijelentésében kétségtelenül ott lappangott. Mondhatnám úgy is, egyáltalán nem sajnos, hogyha Arany János a legnagyobb magyar költő. S hogy miért, arra számos válasz adható, de talán ezek között az is helyet kaphat, amely gondolatmenetem kiindulópontja volt: egy ennyire esendőnek mutatkozó, saját nagyságának tudatába soha bele nem szédülő költői alkat inkább vonzó és nem taszító. Ma már világosan láthatjuk, hogy Arany látszólagos elzárkózása a külvilágtól nem a gőg jele volt, hanem a testi nyomorúság és a kínzó betegségek eltitkolásának szándékát értelmezték többen ilyen módon félre. Arany szinte foglya lett egy olyan beállításnak, amely őt írófejedelemnek akarta beállítani, miközben saját alkatától ez teljesen idegen volt. A mi esélyünk abban áll, hogy ezt világosan felismerhetjük. S ha egy nemzeti közösség legnagyobb íróiban mintegy saját vágyott eszményeinek megtestesülését is szeretné felfedezni – mint ahogy ez a 19. században gyakori eljárás is volt –, akkor akár külön büszkék is lehetünk Aranyra: bár lélekben valóban hasonlítanánk rá, vagy legalább méltók lennénk hozzá.
[1] Ez a szöveg voltaképpen gazdátlan és otthontalan volt mindezidáig: mert bár valóban ünnepi beszédnek készült – ahogyan ez kiderül első mondatából is, 2007 októberében –, tán el sem hangzott. Hiszen a felkért orátor, a beszéd írója nem tudott elmenni az ünnepségre, Arany sírjának a megkoszorúzására, csak a szöveget küldte el a szervezőknek, de hogy aztán ezt felolvasta-e valaki a helyszínen, vagy sem, soha nem tudta meg. Senkivel nem találkozott utóbb, aki említette volna, hogy hallotta, senki nem mondta, hogy olvasta s tetszett neki (igaz, azt se, hogy olvasta, s nem tetszett) – s ez a teljes visszhangtalanság mindenképpen azt sugallta a rezignált szerzőnek, hogy egy sikertelen, mert feladatának betöltésére nem képes kísérlet emlékéről van szó. Jó darabig ezért úgy is gondoltam, csak a teljes feledés lehet az osztályrésze, s nemcsak ennek a beszédnek, hanem számomra általában az ünnepi megszólalás retorikailag olyannyira kötött műfajának is. Hiszen nem megy ez nekem. Ám egy idő után egyre inkább azt éreztem, csak az történt meg ezzel a beszéddel, amiről maga is beszélni akart, azaz mintha a vizionált Arany János-i költői sors beteljesedése mutatkozott volna meg benne. S ha ez így van, akkor talán mégiscsak lehet benne valami igazság, vagy legalább sejtés. Ilyenformán lehet helye egy másik szituációban: ajándékként. Ítélje meg az ünnepelt, érdemes volt-e föltámasztani ezt a szöveget.
