François RABELAIS
GARGANTUA ÉS PANTAGRUEL
Minden idők egyik legnagyobb írójának, az általában Shakespeare és Cervantes mellett emlegetett Rabelais-nek az életműve tulajdonképp egy ötrészes, hatalmas regény (bár a regény műfajának számos vonása nem illik erre a műfajtalan, óriás írásműre). Az öt részből egy Gargantuáról szól, ám ez a rész később keletkezett, mint a Gargantua fiának életét és kalandjait bemutató Pantagruel első része. A fikció időrendjében azonban az apa könyve áll elöl, ezt követi Pantagruel történetének négy könyve. A negyedik, tehát az összmű ötödik kötete azonban csak részben Rabelais műve.
Apa és fia egyaránt óriások, nemcsak testméretüket tekintve, de étvágy, szerelmi-szeretkezési kedv és hajlandóság, tudásszomj és iszákosság dolgában is. Történetük lényegében egyetlen hatalmas lakomázás, eszem-iszom, szerelmeskedés, és persze végeérhetetlen szószaporítás, no meg durva csíny, kacagtató tréfálkozás és egy hosszabb utazás. A mű óriási jelentőségét a benne felhalmozott, szinte enciklopédikus ismeretanyag, a kimeríthetetlen szatíra, a komikus véna és a teljességgel páratlan, utánozhatatlanul összetett, bonyolult, egyszerre intellektuális, tudós és tudóskodó, valamint a népies farce- okra emlékeztető stílusötvözet adja.
A hatalmas mű fordítástörténete a magyar irodalomban külön fejezet. A Gargantuát 1936-ban Kemény Katalin fordította le, ám műve inkább a szakembereknek szóló filológiai kísérlet maradt. A teljes műből összefüggő szemelvényeket Benedek Marcell közölt 1965-ben, csakhogy ezek töredékei az egésznek. Faludy György 1947-48-ban lefordította ugyan a teljes művet, viszont fordításának csak az első része jelent meg. Faludy átültetése nem filológiai hűségre, hanem az olvashatóságra, a mai olvasó figyelmének lekötésére irányult. Ez a kötet talán az első hiteles fordítás – Nyári-Kepüs Bálint munkája – ráadásul Süpek Ottó bőséges magyarázó jegyzetei és esszéigényű tanulmánya valószínű először hozza a magyar olvasó elé hitelesen a reneszánsz műveltség és történetfilozófia remek darabját.
(Legeza Ilona)
Részlet: Az ember és a társadalom testéről a modern tudományok tükrében c. áttekintésből (Lafferton Emese)
Az elmúlt két évtized során az emberi test a tudományos kutatások középpontjába került. E divatos, „új” téma felé irányuló tudományos érdeklődés szinte beláthatatlanul nagy kutatási területet jelölt ki, ahol a vizsgálódások gyakorta átlépnek a hagyományos diszciplínák határain, és különböző módszerek és szemléletmódok összehangolásával próbálják feltárni a különféle korok testről alkotott elképzeléseit, a testi megnyilvánulásokat és a testábrázolások szimbolikus jelentéseit. Bevezetőmben e határtalan szakirodalom egy részének ismertetésén keresztül a modern ember testi tapasztalatainak, illetve az ember és a társadalom testéről alkotott modern elképzeléseknek a jellegzetességeit próbálom megragadni. Célom nem az ember és a társadalom testéről kialakult teljes, átfogó képek rekonstruálása, hanem csupán apró mozaikdarabkák egymás mellé rendezése, és – ahol lehetséges – a kontúrok élesebb megrajzolása.
A test külső és belső szabályozása
Mihail Bahtyin
François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája (Bahtyin 1982)2 című klasszikus munkájában a népi kultúrában sok évszázadon keresztül uralkodó „nyitott”, „groteszk” testfölfogással, illetve annak fokozatos elhalványulásával foglalkozik.3 Noha az a szabadon és gátlástalanul szaporodó, zabáló és szemérmetlenül mások előtt ürítő „groteszk test”, amely a középkori és reneszánsz karneválok idején vagy a vásártereken megjelent, az ünnep feje tetejére állított világában a paraszti közösségek testhasználatának és testi szokásainak fölnagyított, eltúlzott képe, Bahtyin szerint ez a testfölfogás korántsem köthető kizárólag a parasztok testi megnyilvánulásaihoz: a karneváli ünnepek során a hierarchia aljára kerülő papság vagy nemesség testét is meghatározta (Bahtyin 1982: 28). A népi kultúra különböző megnyilvánulásai vagy az össznépi karneválok a hivatalos ünnepekkel és a fennálló világrenddel szemben „a hierarchikus viszonyok, kiváltságok, normák és tilalmak átmeneti fölfüggesztésének ünneplései” voltak. A termékeny, szabadságot hirdető groteszk testfölfogás, illetve a testi funkciók szabad megjelenítése egyben a földi élvezeteket elvető kereszténységgel való szembehelyezkedés is.4 Bahtyin értelmezésében azonban „a karneváli paródia úgy tagad, hogy egyszersmind új életre kelti, meg is újítja azt, amit tagad” (Bahtyin 1982: 15–17). A karneváli feje tetejére állított világ a meglévő rend kritikája, s egyben megerősítése is.5
A népi kultúrában megjelenő groteszk testfölfogással kapcsolatban (amelyet Bahtyin elsősorban a humanista Rabelais elitkultúrát gazdagító munkája alapján mutat be) fölmerül a kérdés, hogy mennyiben tükrözi a középkori emberek tényleges testi tapasztalatait és szokásait. A bahtyini groteszk test az elfojtásoktól mentes, szabad testiségnek a széles társadalmi rétegek szintjén a valóságban sohasem realizált utópikus képét adja (lásd Klaniczay 1990: 37–58). Azt, hogy a groteszk testfelfogás milyen hatást gyakorolt az emberek hétköznapi tapasztalataira, épp oly óvatosan kell megítélnünk, mint a testi élvezeteket szélsőségesen elutasító aszketikus keresztény ideál befolyását.6
A bahtyini értelmezésben a groteszk test egyik legfontosabb jellemzője, hogy „kozmikus”, azaz a világmindenséggel rokon anyagból keletkezett: a kitágult világban határtalanul szétfolyt, vagy más megfogalmazásban, azzal a testnedvek útján egybefolyt. A mikrokozmosz és a makrokozmosz egymásba „áramlott”. Bahtyin éppen a tizenhatodik század végétől látja az elitkultúrából eltűnni, és igen hosszú folyamat során végül a népi kultúrában is háttérbe szorulni ezt a groteszk testfölfogást.7 Ez a folyamat párhuzamba állítható a Norbert Elias által megfigyelt „civilizációs folyamattal”: új viselkedési normák kialakulásával, majd ezek önfegyelmezéssé való átalakításával. Amíg Bahtyinnál a korábban az egész társadalom testiségét meghatározó nyitott test jellegzetességei először kivonulnak a felsőbb rétegek életéből, majd elhalványulnak a közép és alsóbb rétegek esetében is, az Elias által vázolt folyamat éppen ellentétes irányú. Az elsőként az elit köreiben végbemenő civilizációs folyamat idővel behatolt a közép- és alsóbb rétegek életébe is. Elias A civilizáció folyamata című munkájában (Elias 1987) részletesen és meggyőzően bemutatta, hogy a nyugati társadalom és hatalmi struktúra változása miként vonta maga után a nyugati ember viselkedésnormájának és pszichikai habitusának a változását. Eliasnál a civilizáció folyamata összefügg az állam genezisével: az abszolutista hatalom központosító törekvéseivel, hatalmának megszilárdításával. A reneszánsz és abszolutista udvarokban a tizenötödik századdal kezdődően újfajta viselkedési normarendszer alakult ki, a kialakulás folyamata a korabeli didaktikus irodalomban (az illemkönyvekben és viselkedési útmutatókban) könnyen tetten érhető. Az eleinte az udvarokban megjelenő, és az elitkultúrát meghatározó etikett és viselkedési normák idővel mind szélesebb rétegekben terjedtek el, szabályozni kezdték a hétköznapi élet számos területét, és kialakították a test higiéniáját és hétköznapi szertartásrendszerét. A test anyagcserével kapcsolatos funkcióinak (táplálkozás és ürítés), illetve a test egyéb megnyilvánulásainak (az olyan kiáramlásoknak és kiszivárgásoknak, mint a szellentés, a köpés vagy az orrpiszkálás) egyre szigorúbb szabályoknak kellett megfelelniük (lásd még Greenblatt 1990). Egyes testi megnyilvánulások fokozatosan nemkívánatossá, ill. „láthatatlanná” váltak, a láthatókat pedig az új étkezési szokások, az evőeszköz használata, az újfajta higiéniás és öltözködési elvárások korlátozták, illetve tették szalonképessé. Mindezek hatására megváltozott az egyes ember saját testéhez való viszonya, öntapasztalása, és megváltozott a körülötte lévő testekkel való kapcsolata. Ami egykor mások jelenlétében, nyilvánosan folyt, annak mára a látványa, de sok esetben még a puszta említése is elfogadhatatlan lenne, és szégyenérzetre adna okot (Elias 1987: 185).
Elias arra is fölfigyelt, hogy a tizennyolcadik századra végbement a tiltások és korlátozások belsővé tétele: a szégyen és feszélyezettség érzésének erősödésével a testek külső fegyelmezése átalakult belső szabályozássá. Az egyén belül „képviseli” a társadalmi normarendszert, s amennyiben áthágja az internalizált tilalmakat, úgy saját „lelki háztartásának konfliktus[át]” idézi elő (Elias 1987: 755). Az egyén pszichés gátlásainak (bűntudat, szégyenérzet) kialakulásával elmélyültek a test belső világát a külső világtól elválasztó határok, ezzel párhuzamosan egyre jobban elkülönült az intim- és magánszféra, s megnőtt a testeket elválasztó tér. A test felszíne újfajta demarkációs felületté vált, amely a testi megnyilvánulások és rítusok, a testi kapcsolatok, illetve a test igényeinek a kielégítése során minden korábbinál jobban elhatárolta az egyént a többi embertől, az egyes testet a többi testtől. Kialakult a modern homo clausus: a társas viselkedési normák és elvárások segítségével szabályozott, önfegyelemmel rendelkező, racionális ember, ez a „magáért való kis világ, mely végső soron a rajta kívüli nagy világtól teljesen függetlenül létezik” (Elias 1987: 66).
A test fegyelmezésének és ellenőrzésének történetéből;
a test felszínének megbontása: kínzás és boncolás
A testet, amely a népi kultúrában mágikus erőkkel rendelkezik és termékeny, s amely egyben az önellátó kis falusi közösségek életképességét és erejét is szimbolizálta, a tizenhatodik-tizennyolcadik század során az egyház és az állam fokozatosan megfosztotta hatalmától, s a bürokrácia és az adminisztráció segítségével kiterjesztette fölé a felügyeletét.8 A boszorkányüldözések, az ellenreformáció vallatásai, az egyházi bíróságok mind-mind a felügyelet növelésének az eszközei voltak. Michel Foucault több munkájában is foglalkozott azon hatalmi technikák kialakulásával, amelyek segítségével megfegyelmezhetők, engedelmessé és hasznossá tehetők az emberek, és végeredményben az egész társadalom fölé kiterjeszthető a felügyelet. E hatalmi technikák a tizenhatodik-tizenhetedik századtól kezdve fokozatosan kialakuló fegyelmező, el- és kirekesztő, illetve nevelő intézményeken belül jelentkeztek (az elsőre az elmegyógyintézetek, a kórházak és dologházak, a másodikra a kollégiumok és kaszárnyák szolgáltattak példát).
A középkortól kezdve a büntetés leglátványosabb formái: a kínzás és a csonkítás során a hatalom durván – és sokszor véglegesen – megbélyegezte az alattvalók testét. Az uralkodó a megtört, megcsonkított vagy elpusztított testeken keresztül tette a törvényét láthatóvá és mindenki számára érvényessé, ezáltal erősítve meg hatalmát a társadalomban. Foucault úgy fogalmaz, hogy a kivégzések és a kínzás a „pillanatnyilag megsérült uralkodói hatalmat” állították helyre. Az elítélt a király „szimmetrikus és megfordított” alakja volt, akinek testén a kínzás vagy a kivégzés során az igazságszolgáltatás, illetve a király hatalma mindenki számára látható módon győzedelmeskedett (Foucault 1990: 42). Szembeötlő a teatralitás, amellyel a test büntetése folyt, és az az elrettentő szándék, amelyet az egész folyamat kifejezett.9 Foucault szerint a tizennyolcadik század végén, a tizenkilencedik század elején „kialvóban van a büntetés komor ünnepének lángja”.10 Fokozatosan a börtön vált a büntetés színhelyévé. Megszületett „a törvény és a bűn új elmélete, a büntetés jogának új morális vagy politikai igazolása”. A börtön modern intézményének megjelenésével és elterjedésével párhuzamosan kialakult az eljárások egyezményes rendje, érthető törvénykönyvek születtek, és a büntetés elsőrendű célja a bűnös megjavítása lett. Egyre fontosabbá váltak a bűntett elkövetésének körülményei, illetve az elkövető pszichés alkata. E tényezők figyelembevételével a bűnös büntetését az „egyénre szabják”. A hóhért a „szakemberek egész hada” váltotta fel: „felügyelők, orvosok, lelkészek, pszichiáterek, pszichológusok és nevelők” vették körül a bűnözőt. Az új tudományos diskurzusok is bekapcsolódtak az igazságszolgáltatás és a büntetés folyamatába. Immár a büntetés bizonyossága, nem pedig a kínzások és kivégzések borzalmas látványa volt visszatartó hatással. A test eszközzé vált, a büntetés új célpontja pedig a lélek lett: a test korlátozása az egyén elzárásával és kényszermunkára kötelezésével, az élelem adagolásával, a szexuális vágyak kielégítésének megakadályozásával és az emberre erőltetett magánnyal az a büntetés, amely a testet és a lelket egyszerre töri meg – a lélek válik „a test börtönévé” (Foucault 1990: 9–45; lásd még Goffman 1961).11
