A következő rövid visszaemlékezésben Baranyai Katalin tanárnő osztja meg velünk, milyen gondolatokat és érzéseket ébresztett benne a kirándulásunk.
Ülök az asztalnál a szalagablak mögött, de a téglafal helyett még mindig hegyeket és tágas tereket látok, ha elcsitulnak a kollégák. Természet, hagyományközelség és személyesség – ez a három halmaz, ahová rakosgatom az emlékképeimet. Csordogál a sós víz, süt a nap, és mi eszmélve-sértődve tanulgatjuk, hogy ne tapossunk bele a csorgó fölött a tiszta vízbe, ne késsünk háromnegyed órát egy ünnepségről és ne mozgassuk oldal irányba a csípőnket, ha meg akarjuk tisztelni a sóvidékiek táncát. Csordogál a tiszta víz a Nádas-csorgónál is, ahol olyan-amilyenségében látjuk, mitől közösségi egy ünnep, hogyan köt ősi módon helyhez és egymáshoz embereket.
Kontrolláltam a bolyais arcokat: szerintem Gadamer is ilyen zavarba ejtő helyzetek miatt építette be irodalomtudományi rendszerébe az ünnep fogalmat. Kalács és bor illet minket, pusztán azért, mert odavisszük a végekre tisztázott-tisztázatlan magyarságunkat, az anyanyelv biztatását. Hitünket sem firtatja senki – de a templomokban legalább a vox humanával, a kultúra minden dialektus és felekezet felett álló üzenetével tudunk dialógusba lépni a vendéglátókkal.
Büszke vagyok erre a hangra, és örülök neki, hogy annyi élményben újraélhettem-kódolhattam veletek néhány, nemcsak protokollból, divatból avagy szokásból Erdélyhez és a Székelyföldhöz kötött regionális-történelmi és helyzeti másféleséget: jellegzetességeket a magyarságon belül. A Királyhágónál kelet felé kinyíló augusztusi égbolt vagy a parajdi sós víz, ami a lábamról engem többször is levett? – ki tudja. Erőt kaptam a néhány nap alatt, hogy hétfőn rögtön, nyolc órától ideüljek a székemhez, de amikor akarom, köztetek lépegetve figyeljem most is az utat, a helyeket, a hangokat és az arcokat. Ha az unokám egyszer megkérdezi festéskor: És a konyha akkor nem lesz kisebb, nagymama? – a Bolyaiakra fogok gondolni.
(Fotót készítette: Csonka Zsófia)