A legnagyobb regényeit orosz nyelven publikáló kirgiz író, a világhírű Csingiz Ajtmatov nagyszerű példája annak, hogy a tehetség egyetemes erő, és minden módon utat talál magának. A nomád kirgiz felmenői között töltött gyerekkor, a sztálini tisztogatások (apja is annak az áldozata) és a háborús évek koraérettsége jó alapot teremtett ahhoz, hogy Ajtmatov világában a legelemibb és ősibb témáktól a legújabbakig találjunk valami fontosat. Megőrzött nyelvisége, mítoszi mélységű ember- és igazságlátása nem anyanyelvi írásaiban is érvényesül.

A mai napra kiválasztott műve a nomád világ és az emberi humánumot is elpusztítani képes nagyhatalom (ezúttal a szovjet) huszadik század végi nagy kérdéseit írja meg szinte mesei szimbolikával és a sci-fi szálaihoz hasonló parabolával.

A világ (a SZU) végén vagyunk, a szári-Özeket kettészelő vasútvonal egyik isten háta mögötti kitérőállomásán élő és dolgozó főhőse, az öregedő Förgeteges Edigej váratlanul arról értesül, hogy idős barátja, Kazangap, aznap meghal. Úgy érzi, az ő feladata, hogy megfelelően temessék el, ezért lelkiismeretesen nekilát az előkészületeknek, majd egy kis csapat élén elindul Ana-Bejit, az ősi temető felé, hogy ott hantolják el Kazangap földi maradványait.

A térben-időben is egyre elveszettebb vállalkozás igen erős kritikát fogalmaz meg nemcsak a korabeli rendszerrel, hanem minden embertelen, pontosabban az embert identitásától megfosztó rendszerrel szemben. A valóságra utalásokkal megerősített fiction keretben az emlékezet, az emlékezetvesztés, az identitás későszovjet és posztkommunista kori drámai kérdését veti fel. Betét-története kifejezetten olyan, mint egy fájdalmas litánia és drámai költemény, amelyben Najmán-ana és fia, Dzsolamán, akiből mankurtot, vagyis tudatvesztett rabszolgát csináltak, úgy szimbolizálják a hagyomány nélkül magára hagyott népek fájdalmas panaszát, hogy az globalizációs világunk emberei is megérthetik. 1983-ban Kazimir Károly rendezői osztálya színre is vitte ezt a regényt, megérezve benne a drámai lehetőséget.

Ajtmatov körülbelül olyan archetipikus helyzetekben vizsgálja az embert, mint Hemingway. Első nevezetes regénye, a Dzsamila szerelme, amelyből gyönyörű film készült, lírai szerelmestörténet (Aragon a világ legszebb szerelmes történetének tartotta). A Fehér hajó egyike volt azon ifjúsági regényeknek, amelyeket érdemes volt elolvasni a mi generációnk könyves kínálatából. A versenyló halála egy egyszerű embernek és a hozzá, életéhez annyira közel álló kivénhedt, haldokló lovának, Gülszarinak a búcsútörténete (Eredeti címe is Isten veled, Gülszari!). Megrendítő és katartikus. De írt az említett amerikai író kisregényére csak látszólag emlékeztető halásztörténetet Tengerparton futó tarka kutya címmel arról, hogy a jövendőnek felelősséggel tartozó felnőtt férfiak mire képesek a nemzetség fennmaradásáért, az élet lehetőságének a továbbadásáért.

Aki a könyvet (Az évszázadnál hosszabb ez a nap) olvasta, annak érdemes elgondolkodnia modernizáció (technikai haladás, nagyhatalmi érdekek) és kultúra, hagyomány, anyanyelv és emberi értékek összefüggésein vagy arányváltásain, az ebből adódó konfliktusokon, kis ember és nagy hatalom/rendszer ellenérdekeltségén. Mindenképpen érdemes kiemelten olvasni/kezelni az említett mankurt-történetet.

Magáról az íróról pedig a többnyelvűség, az érvényesülés és hűnek maradás a saját művészi igazsághoz – kérdéseket tenném fel legelőször. Akinek nagyon kevés ereje van, olvassa el a Tengerparton futó tarka kutya c. kisregényt (elbeszélést), illetve keressen vissza az Ajtmatov-interjúkra.

Üdvözlettel: Baranyai tanárnő