Március 22-én a MATEHETSZ kitüntette a haladók vezetőjét, Baranyai Katalin Tanárnőt! A laudációt mondó Hargitai Ági cikke Tanárnő közösségépítő szerepéről, a róla szóló beszédről, a vámpírokról, valamint a légvédelmi riadóról szól.

Március 22-én kisebb, ám jóleső sokkot kapott Baranyai Katalin tanárnő, a haladók vezetője, amikor felhívták egy kivilágított színpadra. Ráadásul nem is akármiért! Tehetségsegítő-, csapatépítő-, lelkesedéssel teljes munkásságáért tüntette ki a MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége). Ebben nem kis szerepe volt a Bolyaiban való részvételének, így nem meglepő, hogy BOM-tagként én mondtam a méltatást, és hogy így ez az írás is személyesebb lesz a kelleténél.

Nem vagyok jó szónok, általában remegek, ha nagy létszámú ismeretlen előtt kell kettőnél több szót elmondanom. Tanárnő laudációját is csak azért vállaltam, mert Tanárnőről van szó: ha valaki, akkor ő biztosan megérdemli, hogy kedves és elismerő szavakkal méltassák, mivel nagyon sokat tesz a BOM-ért. A Bolyai akkor működik igazán, ha közösség alakul ki a név alatt/mögött/mellett, nem pusztán önképzők leszünk, hanem egy csapat összetartó önképző. A frissen indult könyvklub, a közös kirándulások, a Tanárnőnél megrendezett, finom ételekkel megspékelt beszélgetések mind-mind ebben a közösségépítésben segítenek. Arról nem is beszélve, hogy Baranyai Katalin a hallgatók által rendezett programokon is mindig részt vesz, és nem csak mentorként, hanem a csapat lelkes tagjaként.

Erről, szerteágazó tudásáról, társadalmi érzékenységéről és ehhez kapcsolódóan pontos és néha talán elevenbe vágó kérdéseiről beszéltem 22-én is. A laudációm, bármilyen nemű igyekezetem ellenére leginkább egy komédiába illett be, ennek ellenére vagy éppen ezért, kicsit talán kiemelkedett a többi közül. Ahogy álltam a fényárban (ilyen erős reflektorokat! Bár nem a Nap sütött, minden vámpír megijedt volna ettől…) és enyhén remegett a hangom, valamint finoman és stílusosan tálalva közöltem a hallgatókkal, hogy „baromira izgulok”, láttam Tanárnőn, hogy sorsközösséget vállal velem. Ő is majd’ elájult meglepetésében. Hiszen, bár sok mindent tesz a BOM-ért (és nemcsak a BOM-ért, biztos vagyok benne, hogy a Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumban is hasonlóan lelkes), nem gondolta, és nem is várt köszönetet ezért.

A feszültséget végül az a légvédelmi riadó oldotta fel, amely a beszédem közepén szólalt meg. (Hogy az épület fejezte így ki rosszallását vagy valaki rágyújtott a színpad mögött, azóta sem tudom.) Tanárnő pedig megkapta a kitüntetését: egy oklevelet, amit a tehetseg.hu-n bárki megnézhet, egy asztali tárgyat, ami tökéletes fegyver az esetleges betörők ellen, és egy szép, arany kitűzőt.

Tanárnőnek ezúton is gratulál a Bolyai minden tagja – és köszöni azt a sok mindent, amit a közösségért tesz!