A Bolyai Önképző Műhely látogatása a Magyar Rádióban 2013. május 29-én szervezte Kövesdy Zsuzsanna, szerkesztő az archívumban fogadott minket Fényes Péter, hangmérnök kalauzolt és mesélt Sávoly Tamás, irattáros/történész.
A Magyar Rádió immár történelmi negyedében tett látogatásunkon kísérőnk, Sávoly Tamás történeti kontextusba állítva beszélt a magyar rádiózás eltelt 120 évéről, beleértve a két világháború között, a nehézségek dacára felfelé ívelő korszakot. A magyar rádiózás sikereinek csak az egyik forrása volt a fejlett magyar műszaki kultúra. A nem technikai vagy anyagi okok között szerepelt néhány ma is megszívlelhető prioritás: a függetlenségre törekvés, a tudatosan tervezett műsorpolitika és a minőségigény. Az adott korszakban három nevet hallhattunk ismétlődően: az alapító és fenntartó Kozma Miklósét, a világhírű zongoraművész-zemeszerző Dohnányi Ernőét, és Cs. Szabó Lászlóét.
Három nagy formátumú rádiós személyiség. Vajon mit mond a harmadik, a lófő predikátumot (Csekefalvi) mellékjelben rövidítő, egyébként gyakori név egy mai egyetemistának?
Az esszéiről, útirajzairól és szürrealisztikus novelláiról ismert Cs.Szabó László (1905-1984), aki gazdaságtörténészi pályáját a Franklin Delano Rooseveltről írt tanulmányával búcsúztatta, és írásaival gyakran vállalt közvetítői feladatokat Nyugat-Európa felé (Budapest idegen szemmel, Levél a párizsi világkiállításró), rendkívüli szereplehetőséghez jutott 1935 nyarán. Németh László, „a kiegyezést alig vállaló, szenvedélyes tervkovács és maximalista megvalósító” felmondása után Kozma Miklós, a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. elnöke Cs. Szabót nevezte ki a helyére, mert benne látott biztosítékot mérsékeltebb műsorújításra. A Rádióban szerkezeti feltételeket is teremtettek a váltáshoz: a prózai osztály dramaturgiai feladatait a színháztudós-igazgatóra, Németh Antalra bízták, a hírközlést továbbra is Somogyváry Gyula irányította, és Cs. Szabó vette át a Rádió tudományos és irodalmi felolvasásának osztályát. A zenei osztály élén évek óta olyan kiemelkedő tehetség állt, mint Dohnányi Ernő, akinek sokat mondó jelmondata – „Válogatott műsor, precíz kivitel!” – utal a rádió zenei műhelyének a színvonalára.
A magyar rádiózás, közvetlenül kapcsolódott a klebelsbergi kultúrpolitikához, mely 1928-tól kezdte tudatosan (bár csekély tapasztalattal) szolgálni a magyarság kulturális értékeinek a felmutatását. Konzervatív szellemű és rádióban nehezen követhető műsoraival azonban éppen a kor médiafogyasztói, a népi mozgalomhoz tartozó egyetemisták-értelmiségiek voltak elégedetlenek. A reformnemzedéknek is hangot adó sajtó olyan nyomást gyakorolt a rádió műsorpolitikájára, hogy 1932-ben, Klebelsberg Kunó (és a műsorigazgató Szőts Ernő) halála után megszabadultak a „Szabad Egyetem” angol mintájú, de a magyar valóságtól elrugaszkodó magazinszerű műsoraitól. Igaz, az új Közművelődési Előadássorozat továbbra is egy-egy témát tárgyalt kimerítően: irodalmi, természettudományi, történelmi, földrajzi stb. ismereteket közvetítettek, és még mindig nem vettek tudomást arról, hogy bizonyos adásokból kizárják a hallgatók egyre nagyobb hányadát. Büszkeségünkre szolgálhat azonban, hogy a magyar rádióban többnyelvű szolgálat működött; 1932. május 20-án pl. a hivatalosan hazánkban tartózkodó John Galsworthy, a Pen Club elnöke olvasta fel Könyvek, mint kövek c. írását.
A népi mozgalom megerősödésével, az 1934-es évtől mind több kifogás érte a rádiót amiatt, hogy nem igazodik hallgatóságának az igényeihez, pedig soha nem volt lehetőséggel élhetne, mert széles tömegek testi-lelki felemelésére lenne képes. Különösen Kodolányi János szerepe volt jelentős a rádió műsorainak kritikai szemlézésében a Szabadság című lap hasábjain. Az említett reformkezdeményezések (mint pl. a szegedi fiatalok Bethlen Gábor Köre) tervezeteinek magyar népismereti programja beépült a Magyar Rádió Németh László-i programjába. Ennek lényege, hogy már a harmincas évek közepén jól látszott, hogy a kor felgyorsult civilizációs fejlődése nagy veszélyeket jelenthet a paraszti közösségekre épülő magyar társadalomban. Németh László lehetőségnek tekintette, hogy – vívmányai között a rádióval – az idő elhozta a magas és mély kultúra éles határát eltörlő fordulatot is: „A rádió nagy betegséget adagol szét az országban, amellyel orvosságot is vele kell adnia. Ha Ádám beleharapott a tudás almájába, csutkáig kell rágatni vele. Ha a nép megkívánta a mi kultúránkat, ne engedjük, hogy friss kíváncsiságával és alkalmazkodó-készségével ahhoz alkalmazkodjék, amiért nekünk pironkodnunk kellene. … Szerencse, hogy a rádió, amely ennek a betegségnek egyik fő terjesztője, mint népművelő is versenytárs nélkül áll, ha lehetőségeit ki tudjuk használni. (Kiemelés – BK.)”
Cs. Szabó László szintén erre a felismerésre építette rádiós részlegének egyre tudatosabban irányított műsorpolitikáját. Szervezésben és az új médium természetének a kiismerésében, műfajainak kialakításaiban egyaránt hasznosította szerencsés adottságait: nagy teherbírását, nyelvtudását, diplomáciai érzékét és igényességét, ráadásul kifejezetten fogékony volt a technikai újítások iránt. A prózai, majd irodalmi osztály műsorainak az irodalmi színvonala a háborúig így egyre emelkedett, s már egyáltalán nem a prózai felolvasások osztálya volt, amint az elnevezés azt e „rádiószerűtlen” kifejezésben megjelölte. A harmincas évek végére, a békeévek munkájára így emlékezett Cs. Szabó: „Pár évvel azután, hogy én odakerültem, Val Gielgud, aki évtizedeken át vezette az Angol Rádió drámai osztályát, meglátogatta a rádiónkat és csinált egy nagy műsort Budapestről. Akkor beleszagolt a magyar adásba, fordítások, interpretálások, magyarázatok útján /…/ és azt mondta: valószínűleg a legjobb rádió Közép-Európában. Erről magam is meg vagyok győződve.”
Figyelemre méltó, hogy a kor szavát meghallani képes olyan hagyományos szellemi vezetők, mint Ravasz László, szintén erkölcsi támogatást adtak az új „műsorszóró eszköznek.” A református püspök így fogalmazott: „Magyarországon Arany János Toldiját nem olvasták annyian, mint amennyi előfizetője van a Rádiónak.” A Protestáns Szemlében ismertetett adatok szerint a rádiózásnál nincs más, alkalmasabb eszköz ennek a szándéknak a megvalósításához. Amíg egy folyóiratban 15-20 nagy téma kerülhet évente az olvasók elé, már az 1937-es mérleg szerint a Magyar Rádió 2700 kulturális témában sugározott előadást a hallgatóknak, és tervei szerint 1938-tól – a technika lehetőségeivel élve – megkezdi az élő költői estek közvetítését is – írta a színvonalas folyóiratba Cs. Szabó. Ha mindezt a hallgatók számához viszonyítjuk, érzékelhető, milyen óriási áttörést lehetett véghezvinni a kultúra terjesztésében és alakításában. Körülbelül háromszázezer előfizetőre gondoljunk, két műsorral, Budapest I. és Budapest II. hullámhosszán. Míg Németh László az említett Szabad Egyetem helyett lényegében népegyetemet hirdetett meg, Cs. Szabó (főként 1935 és 1937 között) szélesebb támogatásra számítva atommagnyira egyszerűsítette Németh továbbvitt programját, ekképpen: „A magyar rádió műsorgerince a magyar önismeret.”
Cs. Szabó gyakorlata saját irodalmi alapgondolatára, a hagyományos ’kis nép – nagy nép’ viszonyítás eltörlésére épült, vagyis nem fogadta el, hogy egy kis ország nagyságrendje eleve szűk korlátok közé szorítja a kultúrát. A rádióvezetési irányok közül a legnagyobbak európai tapasztalata szerint megpróbálta elérni, hogy „az emberek rábízzák a vezetést a hivatottakra.” Így volt képes azután 1944-ig (a háborús éveket nem számítva, öt termékeny éven át) egybe fogni a magyar megújulásért tenni akarók széles körét a rádió égisze alatt. Ez az új civilizációs vívmány eljuttatta az ország népéhez és a sugárzással elérhető területek magyar hallgatóihoz is a korabeli szellemi élet kiemelt szereplőit, a konzervatívoktól a népi baloldal képviseletéig. Az irodalmi fesztávolságot érzékeltetve: Tormay Cecile-től József Attiláig.
Jóllehet Cs. Szabó egyensúlyozó rádiós gyakorlatáról leginkább a dzsentris vonásokat ismeri az utókor, hiszen maga festette kissé kedélyesre a képet egy 1976-ban készült félhivatalos hangfelvételen: „Ha valaki felelős, igazán felelős állásba került és nem ijedt meg a saját árnyékától, akkor kicsi várúr is volt a maga palánkjain belül.” Mégis hangsúlyozni kell, önmagában „urambátyám ország” laza szövésű rendszere kevés lett volna ilyen nagyságrendű rádiós teljesítményhez. A filozófiává szilárdult Cs. Szabó-i alapelv rendezte folyamattá a műhelymunkát: „Kétirányú, teljes nyitottság a civilizált Nyugat és saját népünk mélyrétegei felé. Irodalmunk elvi törvénye ez, de egyúttal a legtöbb kis nemzeté is.” A rádiózás a hivatalosan deklarált megújítási szándékon túl, amelyet Kozma Miklós nevéhez és köréhez lehet kötni, s a maga elkerülhetetlenül demokratikus érdekeltségével a legjobbkor kínált lehetőséget arra, hogy Cs. Szabó és munkatársai számára az említett kísérletek közegévé váljon.
A kiváló európai műveltségéről, gyors tájékozódási képességéről és reagálásairól ismert Cs. Szabó lényegében államhivatalnoki posztról védett meg egy „nyugatos”, vagyis a Nyugat színvonalához ragaszkodó, de szélesebb hallgatói közönséghez szóló irodalmi és kulturális műhelyt egészen az 1944-es német bevonulásig. Ő személyesen csak háromszor állt mikrofon elé: Szentgyörgyi Alberttel készített interjút, a Nobel-díj átvétele alkalmából; 1941 nyarán mesterét, Babitsot kérdezte a Dante-fordításért kapott San Remo-i díjról; végül – a visszacsatolás után – egy Kárpátalján rendezett irodalmi hétről tudósított.
Hasznos volt, visszahatott azonban Cs. Szabó írásművészetére és stílusára is a rádiózás, a szerkesztői munka: a felesleges manírok elhagyására ösztönözte és az olvasóhoz közelítette. Kivételes alkalom volt, hogy 1940-ben egy firenzei rádiós közvetítésen helyszíni városképet készített az olasz kollégákkal, és a felvételt továbbították Budapestre. Számos erdélyi helyszínről küldött irodalmi színvonalú közvetítést 1940-ben. Cs. Szabó László a felfelé ívelő magyar rádiózás sikereit könyvelhette el 1938-ban a Nemzetközi Rádió lausanne-i ülésszakán, és a szellemi honvédelem széleskörű magyar összefogásának az egyik védőbástyáját hagyta el 1944. március 19-én. Amikor a londoni emigrációban, 1951-ben a BBC magyar osztályára került beolvasónak, mind a rádiózás, mind a hozzá kapcsolható írói munka tekintetében új munkamódszert kellett kifejlesztenie, de a hallgatókat tízezer kilométerekről is a rádióhoz vonzotta Cs. Szabó férfiasan zengő és kissé tanáros, de megtisztelően cinkos hangja.
(A magyar rádiózás történetéről ma már eléggé sokat olvashatunk, ha érdekel minket ez a mára eléggé mostohán kezelt, s az irodalom, a művelődés, valamint saját működésének válságaival küzdő médium. Ajánlom Salamon István, Sávoly Tamás és Tertinszky Edit írásait.)
