Számomra a csehszlovák rendszerváltás filmje, Jan Sverák rendező alkotása (már az Olajfalók óta követem). A felcserélhetetlen, szeretnivaló örök cseh humor eleven folytatása. A filharmóniától politikai okból kiebrudalt, ezért temetéseken zenélő Louka éli a szocializmus adta szürke napokat: agglegény, nők hajkurászása, kombi Trabant, állandó pénzgondok, mellékesként temetőben aranyozza a lekopott sírfeliratokat. Barátja tanácsára pénzért névházasságot köt egy orosz nővel, akinek csehszlovák állampolgárságra van szüksége, majd amikor ezt megkapja, már ugrik is tovább az NSZK-ba. Kisfiát, Kolját a nagymamára hagyja, ám időközben a nagymama (bábuska) meghal, s a kisfiú a megrögzött agglegényhez kerül. A távolság áthidalhatatlannak tűnik: Louka nemcsak nem szereti a gyerekeket (a művészetnek és a nőknek él), de apját vélhetően az oroszok ölték meg, anyja gyűlöli a megszállókat… A rámaradt ártatlan gyermek azonban felmelegíti a szívét. Lauka orosz szót még véletlenül sem venne a szájára, de elkezdődik a közeledés, később már féloroszul mesét is mond: Zsíli – büli… Finoman kidolgozottak a jelenetek: orosz-cseh zászló kirakása ünnepkor – Lauka ellenáll, de most, hogy ne hívja fel a rendőrség figyelmét, mégis kiteszi az orosz zászlót. Nas – vas… mondja a kisfiú, és ez nem tetszik Laukának. Az orosz mesefilmre nem kíváncsi senki, elmarad az előadás, a kisfiú toporzékol, Lauka vesz öt jegyet, hogy mégis levetítsék a filmet. A történet egyre bonyolódik, rendőrségi nyomozás, állami gondozásba vétel, már a szovjet nagykövetség is érdeklődik… Lauka vidékre menekül; amikor fentről jövő megoldásként kitör a bársonyos forradalom. Koljáért is eljöhet az anyja NSZK-ból. Nehéz érzelmek nélkül végignézni… Szép gesztus, hogy a főszerepet a rendező apja játssza. (Csehszlovák–angol filmdráma, 111 perc, 1996, később Oscar-díj.)

Balázs Géza

forrás: balazsgeza.hu