Nagy Tibor írása
Már a kiállítótérbe lépéskor sokként ért minket az első képsorozat. Afrikai lányokat rabolnak el rendszerszintűen iskolapadjaikból. Síró hozzátartozók, üres iskolapadok. A hiány a legszomorúbb és leginkább kétségbeejtő a képeken: akiket elrabolnak, nem lehet lefotózni.
Mert amit lefotózunk, vagy amit képen látunk, az a miénk, velünk van, jelen való. A World Press fotókiállítás ezt adja minden látogatónak. Olyan témákat hoz karnyújtásnyira, amik a magyar lapok hasábjain nem, vagy csak pár szóban jelennek meg. Nem fontos és igazából nem is érdekel minket. A számos tehetséges fotós beválogatott pályamunkái arra kérnek bennünket, hogy tegyük félre földrajzi pozíciónkat. Itt egymás mellé kerül Thaiföld és Kanada, Argentína és Ausztrália. Ennek oka talán, hogy idén először regionális előzsűrik válogatták a képeket. Külön-külön értékelik az afrikai, az ázsiai, az európai, az észak- és közép-amerikai, a dél-amerikai, a délkelet-ázsiai és az óceániai régióból küldött pályaműveket. A skatulyákat így is lehetne tovább szűkíteni, de e törekvés bevált: a mindent elnyomó európai vízfejnek itt nyoma sincs. Olyan helyzetből nézhetjük a természeti katasztrófákat és emberijogi borzadalmakat, ami nem megszokott, nem meghatározott, bizonyos értelemben utópisztikus. Egy szörnyű utópia.
Mert a képek témája szinte egytől egyig riasztó. „Nyomasztó volt” hangzik el az első gondolat az utolsó teremből kilépve. Sajtófotók lévén itt nem (elsősorban) művészfotográfusok depressziójáról, saját élményeiről, hanem valahol világunkról van szó. Ez érdekel bennünket, az ilyen címlapképekért vesszük meg a lapot, erre kattintunk. A képeknek bizony az is funkciója volt, hogy „kiszolgálják” az olvasót. Elborzadunk, ha látjuk őket, elborzadunk elsőre és elborzadunk még egyszer, hiszen tudtuk, mi vár ránk, ezért jöttünk a kiállításra is. Mindegyik fotó tükör, amiben meglátjuk magunkat, a szenzációra éhes látogatót, de az embert is, aki megmentő, de párszor maga az ördög.
Talán az egyetlen pozitív végkicsengésű fotósorozat egy 12 éves argentínai lányról szól. Antonella 2020-ban a pandémia kitörésekor és iskolájának bezárásakor megfogadta, a távoktatás végéig nem vágatja le a haját. Már a térdéig ér, édesanyja és testvére szárítják, miközben a lány Zoomon az óráján vesz részt. Az utolsó képen haja már csak vállig ér, 2021 szeptemberében visszatérhetett az iskolába. Különös élmény képként látni, a múlt egy szegleteként tekinteni a koronavírusjárványra, holott páran még mindig viselnek szájmaszkot a kiállítótérben. Remélhetőleg más, ma soha véget nem érőnek ható történések is egy jövőbeli kiállításon hasonlóan pozitív lezárást kapnak.
Például az orosz-ukrán háború. A konfliktusról szóló fotósorozat egészen a 2014-es eseményektől követi a kelet-ukrajnai régiók életét feldolgozva a háború hétköznapokra gyakorolt hatását is. A kép, ahol ukrán nők varrnak álcaruhát mesterlövészek számára az egyik legjobban sikerült mind közül. Nem az ukrajnai háború az egyetlen fegyveres konfliktus, amire a fotókiállítás rávilágít. Teljesen más jellegű a fekete-fehérben fotózott zebu-háború. Madagaszkár elzárt régióiban az ott élők ezt a szarvasmarhát tenyésztik, tolvajbandák pedig az életükre törnek. A tolvajok falvakat irtanak ki teljesen, az ellenük harcolók pedig gépfegyverrel a kezükben járják a vidéket. Harc a nemes jámbor állatért, harc a megélhetésért, de valójában harc egymással a javakért.
Az idei World Press fotókiállítás központi témája talán az emberi-társadalmi küzdelem és a természet összekapcsolódásában keresendő. A számos szociológiai és emberjogi téma mellett nagyarányban megtalálhatók az ökológiai problémák is. A bengáli tigrisek életterének visszaszorítása Indiában, a Délkelet-ázsiai erdőtüzek, vagy a bódító hatásáért termesztett mák Mexikóban. A megnövekedett népesség miatt a tigrisek egyre többször támadják meg a haszonállatokat, de az embert is. Az őslakosok szándékosan okoznak talajmenti tüzeket, hogy a sokkal nagyobb pusztítással járó óriástüzeket megakadályozzák. A mákból kinyert anyag a szegény Mexikóból a gazdag Egyesül Államokba jut heroin formájában. Együttélés, kölcsönhatás, kihasználás. Az ember azt a terhet vette a vállára, hogy felhasználja és kordában tartja a természetet, ami viszont nem kért belőle. Tigriskaromként csap vissza az indiai vadon a túlnépesedésre adott válaszul. Elfogynak az erdők, hogy teret kapjon a pálmaolaj-föld, de életmódunk árát már a világ egyes régiói elkezdték megfizetni.
A World Press kiállításban idén sem csalódtunk. Fajsúlyos témák a világ legjobb fotósainak objektívjén keresztül. Az idei tárlat talán kevéssé illeszthető bele egy nagy narratívába, nehéz lenne egy szót találni, ami jellemez minden munkát. Ugyanakkor vannak dominánsabb témák. Idén is számos kép van, amire tudom, hogy évekkel később is visszagondolunk majd, és tudni fogjuk, ez volt 2021. Afganisztán „elvesztése”, a Covid lecsengése, a kollaboránsnak tartott beduinok. Ilyen a világunk, ilyenek vagyunk mi.
