„Óhatatlanul egymás lábnyomába lépve halad az ember. Nem mindegy, kikkel és hová.”
A Bolyai Szalon harmadik estéjének vendége Baranyai Katalin mentortanár volt. Akik nem tudtak jelen lenni most megismerhetik, akik részt vettek feleleveníthetik az este legfontosabb üzeneteit a következő írás nyomán.
A Bolyai Önképző Műhely legfrissebb mentortanára vagyok, 2011-ben kapcsolódtam be a munkába az alapító Kőhalmi Ferenc tanár úr oldalán, volt gimnáziumi diákom ajánlásával. Azóta már saját, jelenleg senior csoportom tevékenységeit koordinálom.
1955-ben születtem a néhai Abaúj megye egyik kis településén, félútra Miskolc és Kassa között. Mai mondandómnak az 1956-os évhez és e regionális helymeghatározáshoz (földrajzi és történelmi tájhaza) kapcsolható előzmények és pályámat is befolyásoló következmények adnak értelmezési kereteket.
Gyerekkoromban és növendék éveimben a hagyományt átadni és körülményei fogságából kitörni képes emberi akarat és tudás szép példáit sikerült közelről látnom. Megtapasztaltam az értelmiségi politizálás és közösségi felelősségvállalás kockázatait, de a szeretet és a szolidaritás védő közegében. Legelsőként családomban, amely a felső-magyarországi (nagyjából Rákóczi birtokai) paraszt-polgári ősök nemes tartását, katolikus világtudatát és az apai (nyírségi nemesi) elődök felvilágosodott református, már-már urbánusan nyitott szemléletét közvetítette. Szüleink (tisztviselő apám és tanítónő anyám) különös gondot fordítottak a nevelésünkre, hajlamainkat szabadon követve iskoláztak minket.
Az öcsémből elméleti kémikus lett, évtizedek óta az ELTE professzora. Magam a kádári korszak lehetőségeit követve magyar–orosz szakos tanár, majd magyartanár voltam (Veszprémben, Sárospatakon, Budapesten), és diplomámtól mind jobban elszakadva főiskolai-egyetemi oktató (Comenius Tanítóképző és Károli Gáspár Református Egyetem) és közoktatási szakértő, tankönyvíró-szerkesztő, vezető szerkesztő Budapesten. Minden nagyzolás nélkül azt mondanám: a tudós-tanári pálya, amelyet a magam korlátaival bejárni igyekeztem.
Kiemelt szerepe volt életemben két nagy hagyományú iskolának, melyek a református kollégiumi kultúrkör két ősi magyar változatát folytatják: a sárospataki gimnáziumnak és a debreceni egyetemnek (akkor Kossuth Lajos Tudományegyetem). Az egyetemen kerültem a politizálás és karrier vagy család részben női sorskérdései elé. De mivel Sárospatakra tíz évre oktatóként visszatelepültem és tudományos kutatómunkám központi tárgya szintén itt köszönt vissza rám, erről a helyről és erről az alma materről („tápláló anya”) kiemelten és másként emlékezem. Sárospatak a maga egyszerre urbánus és népi, vagyis meg nem osztott szellemiségével egyedülálló a magyar kultúrában. Kisvárosi-diákvárosi miliőjével európai századok üzenetét hordozza. Egész életemben ennek a meg nem osztott bár többrétegű, sem saját múltja, sem a világ és a jövő irányában nem közömbös értelmiségi magyar nézőpontból igyekeztem a világra tekintetni. Vagyis próbáltam egyszerre nemzetben és haladásban gondolkodni. OTDK-díjas tanulmányom ezt a folyamatot Bessenyei György eszmetörténeti feldolgozásával indította.
A tanári inasévek után végül az erdélyi székely-szász származású, fél életét nyugati emigrációban leélt Cs. Szabó László, a Nyugat nemzedékének jó tollú esszéistája és az ő életműve lett, mely törekvéseim kifejezésének a témáját és vezérfonalát adta. Ő, „Csé” (Csekefalvi Szabó) volt a nagy „közvetítő” korában magyarság és Európa között – ha röviden kellene meghatároznom. A 20. század tanúja. Korának, az „interbellumnak” (két világháború között) és a hidegháborúnak nélküle leírhatatlan a története a magyar irodalomban. Kilenc évig volt a Magyar Rádió irodalmi osztályvezetője e médium első fénykorában, és termékeny esszéíróként a nemzedék és a korszak legnagyobb kérdéseit feszegette: mint haza és nagyvilág; közép-európaiság; nemzedékek viszonya; reformmagyarság; urbánus és népi fejlődés, a kultúra szerepe és területei. Kitűnő művelődéstörténész volt, közgazdasági alapdiplomával, európai tájékozódással. Emigrációból, Londonból hazakerült, 12 ezer kötetes, közép-európai ritkaságnak számító, ötnyelvű hagyatéki könyvtárának a feldolgozása után láttam hozzá alaposabb megismeréséhez. Először első pályaszakaszának írói alapműveiből, majd a nyugati magyar irodalmat megteremtő emigrációs korszak munkáiról írtam és védtem meg egyetemi doktori és PhD disszertációimat.
A nyugati magyar irodalom ismerője és kutatójaként ma és itt egy különösen fontos tanulságot hangsúlyozok nektek, fiataloknak. Az 1956 után nyugatra szóródott intellektusok szellemi munkája hatalmas erő és segítség volt a maga idejében a honi be-és elzártság, a hazugságok korrigálására és ellensúlyozására. E fölött rendkívüli példákat kaphattunk a jövő világmagyarsága számára (a peregrinus hagyományok átértelmezésével) a hiteles magyar identitásváltozatok kidolgozására. Ennek a határok nélküli, anyanyelvéhez értelmiségi módon ragaszkodó és nyugaton is magasan képzett emigráns elitnek a tudatossága talán az egyetlen modell a külföldre kerülő tehetségeknek. Intelem arra, hogy a tehetségeket túl sok kihívással elárasztó globális világban életképes magyar gyökerekkel lehet ép lélekkel megmaradni. Bárhol. A zenei bartóki modell példájához hasonlít ez a minden magyarra kimunkálható és minden sokszínűséget és életváltozatot magába foglalni képes azonosság és hovatartozás. Ezért szólt itt ma bevezetőként Bartók Concertójának nevezetes dallama.
Egyik legnagyobb tehetségű idős költőnk Mahopacban, az USA egyik indián rezervátuma területén él. A szavai éppúgy eljuthatnak hozzánk, mint másoké, akinek a könyvei az Andrássy úti könyvesbolt kirakatában vannak. De emlékeztetlek rá benneteket, aki nem követi saját kultúráját, annak saját jelenkora sohasem lehet Árkádia, marad birkalegelő. (Ld. Árkádia-pör, Kazinczy Ferenc kontra Debrecen.) Mindegy, hol él a költő, a festő vagy zeneszerző vagy filmrendező, aki hozzá is szólna, de hiába minden, ha nem vagyunk kíváncsiak rá.
Saját tanári-oktatói és irodalomtörténészi ars poeticám így kapcsolható tehát egybe: vinni érdemes magunkkal mindazt, ami felvértez: példákat, emberi, családi vagy (jó-rossz példákon) tanító élményeket; helyek, mesterek és iskolák üzenetét. De legfőképpen azt a meggyőződést, hogy az emberi tehetséget és értelmiségi tenni akarást, alkotó vágyat akkor sem söpörheti el végképp a történelem, ha fölöttünk álló erő. Találni lehet megtartó és sugárzó energiaforrásokat és modelleket, ha mindig többre, magasabbra vagy visszakereshető értékekre tekintünk, vagy a körülmények fölé emelkedünk.
Óhatatlanul egymás lábnyomába lépve halad az ember. Nem mindegy, kikkel és hová.
Ezt próbálom közvetíteni három szép felnőtt gyermekemnek és a BOM hallgatóinak a magam eszközeivel. Ha (s ami) elfogadható, kérem, adjátok tovább!
Baranyai Katalin
