BOM-os „karrierünk” során megannyi értékes művel és fontos klasszikus munkával találkozunk – azonban ahogy az ember egyre jobban megismeri a világot, úgy találkozik legalábbis érintőlegesen megannyi más értékkel, amivel csak, nos, érintőlegesen tud foglalkozni. Nemrég elkezdtem számba venni a könyvespolcomon sorakozó megannyi alkotást, és van köztük pár, amelyekről, úgy tűnik, hiába határoztam el egy napon, hogy elolvasom, ki tudja, meddig fognak intellektuálisan gazdátlanul üldögélni odafent. Különös veszteségérzet ez, hiszen most is, mindig olvasunk – csak általában valami mást, mint amit annak idején oly ügyesen elterveztünk.

Vannak a tévedések, amikről hamar kiderül, hogy mégsem neked szóltak. A Hogyan felejtsünk el egy nőt? útmutatásnak természetesen alkalmatlan, olvasmánynak pedig egész egyszerűen unalmas volt nekem. A szingularitás küszöbén a spekulatív realizmus kategóriája, ami még érdekes is lehetne, ha nem lenne több éve elavult a tartalma a magyar kiadás (2013) idejére.

Van néhány különös gyerekkönyv is, amit annyit emlegettek, hogy szerettem volna magam is megtapasztalni őket egyszer.  Mint kiderült, késői kamaszéveinkben olvasva a Bőrharisnya nem különösebben mély vagy felemelő olvasmány. Talán ezért árválkodik azóta is elolvasatlanul mellette a Koldus és királyfi és a Tüskevár. Mindenkinek vannak ilyen tartozásai önmaga felé.

Hát mi a helyzet a kötelező olvasmányokkal? Bár az Európa Diákkönyvtár „megújított, külsejében is vonzóbb sorozata” negyedikes korom óta veszi el a kedvemet tőlük, bízom benne, hogy be fogom tartani magamnak tett ígéretemet a Goriot apó pótlását illetően. Életem rossz pillanatában lett kötelező olvasmány – be fogom pótolni vajon? És mi lesz A félkegyelmű ajándékba kapott példányával? Benne gyönyörű rajz és idézet, szerencsekívánatok, a könyvjelző még annyi év után az ötvenhetedik oldalon, belefagyva a betűhalomba – csak én tűntem el.

Van olyan is, amihez kevesek vagyunk. Meglepően méltatlan helyen, valamelyik Auchan polcán találtam meg egyszer Claudio Magris Duna című kötetét. Még gimnazista voltam. Az első pár tucat oldal elolvasása után megértettem, hogy még kevés vagyok hozzá. Bárki el tud olvasni egy könyvet – de minek lapozgassam át felszínesen, ha pontosan tudom, hogy irodalmi-történelmi-tudományos utalásainak csak olyan kis töredékéhez van műveltségem, hogy ennyi erővel egy teljesen másik könyvet is olvashatnék, ugyanannyit értenék meg a szerző folyómenti odüsszeiájából? Majd pár év múlva, mondtam magamnak. Talán ezzel kapcsolatban érzem magam a legkevésbé bűnösnek. Valami, amit nem nyárra halasztottam, nem is hibáztatom magam, hogy azóta sem nyúltam hozzá.

Ami pedig a műhely olvasmányait illeti… ezt meghagyom mindenkinek saját introspekciójára.