A januári foglalkozás számunkra, akik a Szegénylegények megtekintése után átmentünk Rákoscsabára Sára Sándor portréfilmjének (és saját korábbi kisfilmjeinek) bemutatójára, egészen különös volt: a magyar filmművészet ’60-as években kezdődő, felfelé ívelő szakaszából két erős, egymástól eltérő filmnyelvet képviselő alkotótól kaptunk impulzusokat.

Mindkettőre büszkék lehetünk. Jancsó Miklós, akinek az ’56 utáni radikális filmnyelvi váltást hozó délelőtti filmet köszönhetjük, nemzetközi szinten is (el)ismert rendezőnk, noha kései munkái alaposan megosztották itthon a közvélekedést. Sára Sándor díjaival együtt is inkább Közép-európai jelenség, amit csak megerősít, hogy a Duna TV-nél végzett munkája a rendszerváltás után kultúrpolitikai tett volt.

Beszéltünk arról a közös vitaindítóban, hogy Jancsónál a szimbolikus jelek, a kiüresített terek és koreografált mozgások viszonyrendjében értelmezhető ember parabolaszerű történelmi és morális szituációkba került. Sára Sándor – aki kezdetben művészi fotográfiáival és dokumentumfilmjeivel, illetve operatőrként hívta fel magára a figyelmet – a konkrét táj és az ember szépségét, a makacs élni akarást fedezteti fel nézőjével.

Ami leginkább megmaradhat egy ilyen filmes nap után, hogy már az induláskor feltűnő mindkettejüknél az a magas szintű minőségigény és szakmatisztelet, amelyet, mint az alkotások végeredménye mutatja, munkatársaiktól is elvártak vagy megköveteltek. A cinemascop, vagyis a szélesvásznú film korabeli elterjedése mintha az ő műveikre és a magyar tájra lenne kitalálva. A Szegénylegényekben láttuk: filozófiai, szociológiai és morális értelemben is jelentést hordozó tágasság keletkezik így a film kibontásához, kint és bent, lent és fent dimenziójában, a megelevenedő ég horizontján vagy az egészen pontosan fényképezett drámai részletek összjátékából. 

Sára Sándor estjén megnéztünk egy hárompercest (Európából Európába), egy elementáris képeivel minden háború ellen tiltakozó első világháborús rövid emlékmű- és emlékfilmet (Pro patria) és a Vízkereszt c. régi dokumentumfilmet a tanyákról. Sok szép kép, igazi művészi mozgófényképek, sok súlyos téma és férfias, de lebegő poézis – mindezeket filmes idézetek formájában, példaszerűen építette magába az utánuk vetített Mohi Sándor-féle portréfilm is: a „Sára 80”.

A Pro patria mosolyra hajló megfeszített, bajuszos kőkrisztusa tanított az élet tiszteletére, a hazaszeretetről tájak és emberek, vonuló lovak és madarak adtak jelt, felidéztük a Szindbád c. Huszárik-film atmoszférateremtő képsorait. Megtudtunk valamit Sára legszebb saját játékfilmje, a Nyolcvan huszár hitelességének a titkáról is: a forgatás alatt a csapatmunka, a teljes művészi és morális ráhangolódás még a fizikai korlátaikon is átemelte a munkatársakat és a szereplőket. Hallottunk arról, hogy félig kész Sára-film tudósít a madéfalvi veszedelemről, készült egy Amrita Sher Gil-filmtanulmány, amelynek nem lett folytatása, és létezik egy fikciós filmforgatókönyve a GULAG-ról, egyfajta Álom Szibériában, Szibériáról.

Sára Sándor szívesen zárná filmes pályáját a cigányokkal, mert velük kezdte, és téma/gond megmaradt máig, de már jó ideje nem dolgozik. Az általa összeállított 53 magyar film félévi bontásban kerül nézők elé az Uránia Filmszínházban, érdemes legalább a listát végigfutni. A gondolkodó embernek ma már a művészi színvonalú filmre éppen annyira oda kell figyelnie, mint a jó alapkönyvtárra, s van miből válogatnia akkor is, ha csak a magyar filmtörténet elmúlt hat évtizedére gondol. 

Kép forrása: delmagyar.hu