Élethelyzetemből adódóan nagy tanakodásban voltam, hogy hamarosan megkezdődő külföldi utamra milyen könyveket vigyek magammal. A tanakodás eredményét közzétettem nyilvános helyen, annyi komiszsággal, hogy a valóban elvinni szánt címek közé kevertem nyilvánvalóan nem létező könyvcímeket is*. 

Az olvasók reakciója megdöbbentő volt**. Eddig a percig hatvanhárman töltötték le a könyvcímek listáját tartalmazó oldalt, és majdnem ugyanennyien próbáltak lebeszélni arról, hogy ilyen sok, szám szerint 30 könyvet vigyek magammal utazásomra. Óvatosan belekérdezgettem, hogy mit gondolnak ismerőseim az egyes könyvekről, és csak elenyésző számuk jelezte, hogy észlelt valami turpisságot, a többség csak annyit közölt, hogy egyes könyvek címét nem is értette, vagy még ennyit sem. Pedig a Verses öröknaptár a 2012. évre, vagy az A vízilófia alapjai bárkinél megszólaltathatták volna a csengőt, hogy itt nem mindent kell komolyan venni.

Egy évvel a tudományról és áltudományról szóló gólyatábor után a Lopott ritmus című áldokumentumfilm, és az az öregúr, aki a riporter kérdésére elmondta, hogy ő a dokumentumfilm nélkül is tudott a hip-hop kultúra magyar eredetéről, és azok a kommentelők akik teljesen komolyan vették és el is hitték a film kitalációit.

Tényleg ennyire hiszékenyek vagyunk? Bármit képesek vagyunk elhinni, a legkisebb valószerűség nélkül? És mit tehetünk, hogy ne legyünk kiszolgáltatva a minket befolyásolni akaróknak, és el tudjuk különíteni az igazat a hamistól, a lényegest a lényegestől és az okságot a véletlentől?

Legfeljebb félmegoldásnak tartom a kritikusságot, hiszen ha csupán annyit teszünk, hogy az összes állítás mellé kérdőjelet rajzolunk, azzal csak még nagyobb bizonytalanságba kerülünk.

Ehelyett egy olyan szenzor installálását javasolnám, ami automatikusan jelez ha valami olyat tapasztal, ami nem felel meg a valóságnak. És nevezzük néven, ezt a szenzort műveltségnek hívják. Aki képben van a magyar népi kultúrát illetően, az tudja, hogy körülbelül milyen táncmozdulatok képzelhetők el, és mi az, ami nem. Aki tisztában van a nagy európai nyelvek kiejtési és helyesírási szabályainak alapjaival, az tudhatja, hogy Damwadfateuw von Rostock és Allapharqua de Nadion tenyésztett nevek, és nem lehetnek tudományos művek szerzői. Árulkodó, hogy ismerőseim közül is a legműveltebbek sejtették meg, hogy az Ars puquisellentiae in honorabilis societas az bizony a tiszteletreméltó társaságban való pukiszellentés művészetéről szólna, ha ugyan erről a témáról bárki írt volna könyvet a különösen gyakori és hihető nevet viselő Fingorászó Jakabon kívül.

Ilyen felvezetés után mi mást is ajánlhatnék a régi és új bolyaisok figyelmébe, mint azt, hogy ragadjanak meg minden műveltségük minél szélesebb körű kiterjesztésére, melyre aztán akár a tudományban akár a mindennapi életben szükség lehet.  Remélem, hogy a Bolyais programok is jó alkalmakat jelentenek erre a célra.

* Melyben Rabelais Pantagrueljének Gulyás Adrienn általi fordítása volt segítségemre.

** A könyvcímek listája és a reakciók kisebb része megtalálható itt: http://picirofi.blogspot.hu/2012/08/pantagruel-megirigyelne.html