Ismerkedés a Bolyai-körrel – Benyomások és (ön)reflexió az első két foglalkozásra
Talán a legokosabb, ha nyár elejénél kezdem. Körlevélben érkezett a Bolyai híre, és az első szavak, amelyek megragadtak belőle, nagyjából a következőek: minőség, közösség, beszélgetés, szellemi értékek és garancia minderre. Valamiféle megsejtett hitelesség. És rögtön éreztem, ugranom kell. Óriási lelkesedéssel vágtam tehát bele.
Azután jött a nyári holtszezon, ami körülményeit, történéseit, illetve nem-történéseit tekintve számomra talán nem túlzás, pokoli volt. Nyár eleje, amikor egyszerre leállt mindenfajta szervezett emberi működés, engem egy teljességgel szétzilált, összezavarodott önszabályozási és tevékenységszervezési rendszerrel talált. Ebben az időszakban rengeteget nézegettem a Bolyai-honlapot, ahol akkor még nem láthattam semmi hírt, felhívást. Egyébként örömmel fogadtam volna bármilyen értelmes tájékozódási kapaszkodót, amivel elfoglalom magam.
Azután eljött a tanévkezdet. Egy közelmúltbeli, másik közösséghez kötődő megrázkódtatás után bennem hatalmasra nőtt az igény arra, hogy új elköteleződéseim tárgyát jó alaposan megméricskéljem, mintákat vegyek belőle, kezdetben csekély beolvadás mellett megfigyeljem, hogyan jönnek-mennek itt a dolgok. Egyszerre (és felteszem, életkori sajátosságokból kifolyólag is) létkérdéssé vált, hogy megbizonyosodjam, melyek azok a helyek, közösségek, ahová tatozni akarok, és melyikbe milyen fokban-mértékben. Én személy szerint nehezen kötődöm, lassan engedek fel és sokáig tart, amíg elkezdem valahol otthon érezni magam. Hála a vezetés bölcsességének, amiért nem siettet, mivel a természetet, az élet jelenségeinek belső dinamikáját (bizonyos határon túl) emberi akarattal siettetni nem lehet, illetve amennyiben mégis, az hosszú távon nem vezet kedvező eredményre. És ez ugyanúgy áll az ember tulajdon akaratára és belső természetére. Mindezt egyéni meggyőződésből írom, amit biztosan lehet árnyalni vagy pontosítani.
A második foglalkozáson különös hangsúlyt kapott a természet súlyáról és szerepéről való gondolkodás, a természettel való ismerkedés, mondhatom úgy is, barátkozás. Az összetett élő szervezetek, rendkívül kifinomult műszerek lévén, különösen rosszul tűrik az oda-vissza rángatást, az egyszer beállított alapértékek elbizonytalanodását és cserélődését. Az emberi lélek valahol mélyen önmagától vágyik tisztességre, rendre és becsületre. Szüksége van hiteles, és környezete által hitelesített értékrendszerre, mely kiindulási alapként szolgál bármilyen tapasztalat értékeléséhez, és egyben tájékozódási alapot nyújt, mielőtt belekezdenénk az aktivitásba, a cselekvésbe. Az én műszerem az utóbbi hónapokban mást sem tesz, mint kalibrál, megmér, értékel, rengeteg dolognak új helyet keres. A felhasználható „nyers” fizikai, idegi, érzelmi és szellemi energiáinknak, képességeinknek (vagy bibliai kifejezéssel élve: talentumainknak) megfelelő aktivitási szint kiépítése pedig hatalmas erőráfordítást, fegyelmezettséget, ugyanakkor tudatosságot igénylő folyamat. Továbbá mindezeken felül még valamit: bizalmat a természet „normális”, alapvetően rendszerezett és fejlődésre törekvő, önmagát kiegyensúlyozó működésében, legyen ez akár az ember fizikai, lelki, szűkebb közösségi vagy tágabb társadalmi természete.
Igen sokáig tartott, mire világosan meg tudtam fogalmazni, mi az, amin a jelenben munkálkodni akarok: egy remélhetően egész életen át működőképes maradó, létezésem majdhogynem minden területére kiterjedő értékrendszer kialakításán, amire nyugodt szívvel építhetek. A csoport és szervezet iránti kötődés, az annak munkájában való részvétel pedig számomra végső soron, nem görcs vagy megfelelési kényszer, hanem elismerése egy hiteles, biztonságérzetet adó, méltán tisztelhető rendnek.
