Szombathelyi és kőszegi kirándulásunk alatt a megyeszékhely zöldövezetében, egy régi kolostor hozzáépítésével kialakított épületegyüttesben volt az otthonunk. Érkezéskor a kollégiumként, közösségi- és rendezvény-házként is funkcionáló Martineum Felnőttképző Akadémia belső kertjében várakoztunk a még úton levőkre.

*

Az Alpokból a városra zúduló levegő mindig hamar kitisztítja a fejem, amikor látogatóba hazaérkezve leszállok a vonatról. Most is egészen frissnek éreztem magam, készen arra, hogy újból felfedezzem magamnak a várost, ahová néhány éve már csak hétvégi látogatásokra járok vissza. Ahogy közeledett, egyre jobban vártam a délutáni közös sétánkat, hogy a város meséljen valamit, amit még soha.

Azt itt még nem sejtettem, hogy a szombathelyi sétát vezető Fűzfa Balázs már az első pillanatban megnyer minket magának azzal, hogy egyesével, mindannyiunknak bemutatkozik, hogy egészen hétköznapira veszi a megjelenését, vagy hogy ugyanolyan, kissé viharvert aktatáskában rejtegeti könyveit, mint középiskolai magyartanárom. E lelkiállapotunkban úgy éreztük, Balázs a Holt költők társasága Keating professzorának (Robin Williams) szakasztott, legalábbis szakállas mása. „Irodalom nélkül lehet élni, de nem érdemes” – adta közre a nap mottóját jókedvűen.

De előbb még vissza az időben, vissza a „várakozás kertjébe”, ahol közelebb kerülhetünk a régi Szombathely hangulatához! A kis belső tisztás negyedik falát az 1905-ben vörös téglából rakott, egyszerű stílusú, de helyenként szép homlokzati elemekkel díszített egykori karmelita kolostor szárnya határolja. Abban az időben még nem érte bombatalálat sem a Székesegyházat, sem a Püspöki Palotát, melyek a második világháborúban súlyos károkat szenvedtek. – Szombathely levéltárával, papnöveldéjével valamint iskoláival a nyugati országrész egyik legfontosabb egyházi központja volt. Később Balázzsal sorra jártuk a klasszicista építészet ezen remekeit, s megmutatta nekünk, hogy míg a Palota megsemmisült jobbszárnyát nemrégiben újra felépítették, addig a nagytemplom hatalmas mennyezetfelületének freskóit máig nem tudták pótolni.

Próbáltam magamba szívni a kertecske hangulatát, s megszagoltam a fal mellett nyíló rózsákat – szinte ellágyultam. De közben a ránk váró felfedezés izgalma feszült végtagjaimban, Szombathelyi, s még inkább kőszegi kalandokra vágytam, épp mint ugrás előtt az ejtőernyős a biztonságot nyújtó repülő gyomrában.

Kőszeg ugyanis varázslatos. Szombathellyel ellentétben egyetlen bomba sem csapódott be itt, s az így épen maradt reneszánsz terek, házacskák, templomok engem minden alkalommal a vár diadalmas megvédésére emlékeztetnek. De nemcsak a töröktől menekült meg Kőszeg.  A második világháború végén a bombázást Fűzfa Balázs szerint azért kerülte el, mert a pilóták tájékoztatásáért felelős, kőszegi származású kispap „lefelejtette” a várost a térképről.

A mi kőszegi sétánk célpontja Ottlik Géza katonaiskolája volt. Egy röpke pillanatig megtapasztalhattuk a cőgerek életét, amikor ritmusra lépve ünnepélyesen bevonultunk a főállén, vagy amikor Balázs rajtjelére elrugaszkodva száz métert futottunk a regénybeli atlétikapálya helyén.

Én Szombathelyen sétálgatva már sokszor elmentem a karmelita kolostor utcafrontja mellett, de sosem jártam még a Martineum Felnőttképző Akadémia zárt kertecskéjében. Az egész hétvége bizonyította, a figyelmes tekinteteknek és füleknek – ahogyan a többi Bolyais előtt is  – megnyílnak a rejtőzködő belső terek, felfedik magukat a bronzszobrok, és kifordul a szerencsedió földben korhadt héjai közül a sok ígéretes kis mag.

Köszönet a Bolyainak, s e két értékeit megtartó pannon városnak, a nagy tudású vendéglátóknak és a „titkos kerteket” számon tartó irodalmár városkalauznak az élményért!