Drága Tanár Úr!

Nagy csönd van most, és én csak állok itt, egymagamban. Úgy érzem, minden szavamat a pusztába kiáltom, de remélem, azért elérnek még hozzád. Ahogy elértek az elmúlt években is.

Az elmúlt négy év alatt sok-sok levelet írtam neked, és nehéz elfogadnom, hogy ez az utolsó – el már nem is küldhetem. Az elmúlt négy év alatt számos telefonhívást kaptam tőled, de a telefon többé nem csörren meg úgy, hogy a te nevedet írja ki. Ha te hívtál, tudtam, hogy fontos dolgokról lesz szó, ezért minden alkalommal kerestem egy csendes sarkot, hogy zavartalanul beszélgethessünk.Számos nagyszerű ötlet, mély gondolat vert ekkor gyökeret bennem, ezeket sosem felejtem el.

Igazi tanító voltál. Idealista – a szó legjobb és legnemesebb értelmében, úgy, ahogyan egy tanítónak lennie is kell, aki a legjobbat akarja a tanítványainak, a rábízott közösségnek. És európai – a szónak ma már egyre kevéssé ismert, s talán lenézett értelmében. Ez azt jelenti, hogy sosem csaptál be: sosem mondtad azt, hogy a világot meg lehet változtatni úgy, ha csak simogatjuk az emberek lelkét; sosem mondtad, hogy kevés munkával, magunkat kímélve lehetünk igazán értékes emberek. Sőt: azt mondtad, ha sikert akar valaki elérni, az lemondásokkal, kemény munkával, összeszorított fogakkal és könnyekkel jár. És odacsaptál, ha kellett: ha valami nem tetszett, nem rejtetted véka alá a kritikádat, de sosem volt benned bántó szándék – csak az elszántság egy jobb világ iránt. Egy jobb világért haragudtál, és a világ ilyenkor meg is változott kicsit. Örülök, hogy rajtad keresztül megérthettem valamit ebből a változásból.

Emlékszem, amikor az édesapádról meséltél. Mennyire szerette és tisztelte a könyveket, és te mennyire szeretted és tisztelted őt! Amikor egyszer nálad jártam, sokat meséltél róla: ő tanított meg arra, hogy az ember értékének az is fokmérője, hogy mekkora könyvtára van otthon, és az milyen könyvekből áll. Aztán megmutattad a gyűjteményed legértékesebb darabjait, és én csak álltam ott, szólni nem tudtam, mert ekkora tudástól, a tudás értékének ekkora tiszteletétől csak elnémulnom lehetett: a rézkarcalbumok, a művészeti alkotások eredeti darabjai, a festmények, a filmek… Minden, amit a Bolyai Önképző Műhelyben elképzeltél, és igyekeztél megvalósítani, ott hevert előttem, és te büszke voltál rájuk. Méltón, hiszen pontosan tudtad, mennyit jelent az embernek, ha szilárd értékrendje van. A veled való megismerkedés után értettem meg igazán: az ember az édesapjától tanul meg igazán élni. Mindegy, hogy az élet mely területén tanul tőle sokat, de élni tőle tanul meg: férfi a férfitől, ember az embertől, az értékrend nélküli ember az értékrenddel bíró embertől. Mert értékrend kell a világnak – ez vitát fölül áll.

Igazi atyja voltál a Bolyainak és a bolyaisoknak is. A könyveket és a filmeket a legnagyobb gondossággal, törődéssel és a mélységgel választottad ki, és ha hozzád fordultunk, önzetlenül segítettél. Számtalanszor kaptam segítséget tőled én is, amikor megszorultam az alapítvány ügyeinek intézése közben. Nélküled nem sikerült volna talpra állnunk a mélypont után, nélküled kevésbé tudnám értékelni azt, hogy mennyit jelent a kitartó munka.

Drága Tanár Úr! Most búcsúzom. Ne haragudj, hogy megtörtem a csendet, de ezt még el kellett mondanom. Sosem felejtelek el.

Ádám