Furcsa keretbe foglaltam az elmúlt hetet. Hétfőn reggel 8.20-kor a Piarista Gimnáziumban volt órám; meghívtak, hogy magyarórán, főleg természettudományos érdeklődésű fiúknak beszéljek a hálózatkutatásról. Az óra elején vigyázzállás, köszöntés, végig fegyelmezett figyelem. (Pár éve egy gyakorlógimnáziumban voltam óralátogatáson, a tanulók végig leveleztek, sms-eztek és beszélgettek – az igazgató és az én jelenlétemben.) Az igazgató megmutatja az épületet (23 évig tanultam, tanítottam ott, azután visszakapták a piaristák, és felújították). Rákérdezek, hol a büfé? Büfé nincs, a diákok otthonról hozzák a tízórait. Már azt hittem, hogy nincs ilyen iskola. – Szombaton egyetemistákkal Dennis Gansel: A hullám (Die Welle, 2008) című filmjét néztük meg, melyben egy iskolai projekthét autokrácia csoportjának alakulása követhető nyomon. Megszűnik a tegeződés a tanárral (Wenger! úr), vigyázzállás, menetelés, egyenruha, hullámjel. A új stílus átszüremkedik a diákok egész napjába: éjszakai festékszórózás, parti, vízilabda-meccs, majd az elszabadult indulatokat a testnevelő-politológia-szakos tanár már nem tudja visszafogni és a hét tragikus véget ér. A projekthét túl jól sikerül. Órákig beszélgetünk a filmről: a tanár felelősségéről, a sorjázó előjelekről. A végén megkérdezem hallgatóimat, milyen iskolába járnának. Magam is meglepődöm: még jó, hogy nem az anarchikusba, de nem is a demokratikusba,  hanem az autokratikusba… Később beleszőjük a Mario és a varázslót is, hiszen azt is elolvastuk mára, de azt nem hisszük, hogy akaratunk ellenére kinyújtanánk a nyelvünket vagy megcsókolnánk a nyomorék szemfényvesztőt…