Balogh Réka személyes emlékeit, érzéseit osztotta meg velünk a befogadó táborról, de a teljes junior évfolyam nevében fogalmazta meg, milyen volt belecsöppenni a társaságba, majd részévé válni.
2015. szeptember 11. Péntek. Éled a város. Emberek mennek a munkahelyükre vagy az iskolába. Élik mindennapi életüket. Ismerős, megszokott nap kezdődik a számukra. De nem úgy az új BOM tagoknak! Mi ugyanis izgalomtól túlcsordulva, tele kérdésekkel, kétellyel, reménnyel, vággyal, bizakodással lőttük ki magunkat ezen a reggelen az ágyunkból. Számunkra valami új közeledett, valami, amiről csak sejtettük, hogy különleges, de még a jövő dolga volt, hogy be is igazolja. A gólyatábor várt ránk azon a hétvégén, hívogatva, csalogatva.
Idegenekként érkeztünk, közösségként távoztunk. Én senkivel sem találkoztam még azelőtt, de ezt mindössze az első néhány órában éreztem. 4-5 ismerkedős játék és egy bemutatkozós kör elegendőnek bizonyult, hogy az összes nevet megtanuljam, és immár élmény is kötött hozzájuk, ami percről percre bővült, gazdagodott. A három nap közös játékai összekovácsoltak minket, fesztelenné tették a hangulatot, és hozzásegítettek, hogy a komolyabb témákban is meg merjünk nyílni egymás előtt, bátran formáljunk saját véleményt. Érdeklődve ültünk az előadásokon, igyekeztünk aktív hallgatóság lenni – ami nem esett nehezünkre, hiszen érdekes témában mindig merülnek fel kérdések, amelyek foglalkoztatnak minket, gondolatok, melyeket a hallottak ébresztenek bennünk. Határozottan azt érzem, hogy műveltebben tértem haza, mint ahogyan indultam. Ez köszönhető a professzoroknak természetesen, de a társaktól is sokat tanultam.
Minden elismerésem a szervezőké, akiknek sikerült arányosan időt szánni az intellektualitásra, a játékra és a szabadidőre. Egyiket sem tartottam soknak vagy fölöslegesnek. Óráról órára, percről percre jobban ment a csapatmunka, egyre kreatívabban oldottuk meg a leleményességet igénylő feladatokat, lelkileg egyre közelebb kerültünk egymáshoz. De erre igazán csak a végére döbbentem rá, amikor egyperces jelenetet kellett összeállítanunk kisebb csoportokban egy jövőbeli találkozásról. Akkor vettem észre az összhangot, ami csendben, szinte észrevétlenül kúszott közénk. Olyan hihetetlen élmény ez! Az ország különböző pontjairól gyűltünk össze, más-más személyiséggel és múlttal rendelkezünk, nem egy ember hívott minket, hanem annyi, ahányan érkeztünk – és mégis: Idegenekként érkeztünk, közösségként távoztunk.
És reméljük, ez a közösség nem csupán az elkövetkező három évig fog tartani, hanem sokkal tovább.
További fotók a hétvégéről megtekinthetők a BOM facebook-oldalán.
