Hasfelmetsző Jack száz év távlatából is hathat úgy, mintha 1888 őszén járnánk Londont: hátborzongatóan. Alan Moore képregénye nem áll meg a horror gore alműfajánál, hanem azon keresztül mutatja meg, mi is a képregény médiuma.
Nagy Tibor hallgatónk kritikája.
Hasfelmetsző Jack száz év távlatából is hathat úgy, mintha 1888 őszén járnánk Londont: hátborzongatóan. Alan Moore képregénye nem áll meg a horror gore alműfajánál, hanem azon keresztül mutatja meg, mi is a képregény médiuma.
Az előző képregénykritikámban azt írtam, a képregény posztmodern műfaj (Csepella Olivér: Nyugat + zombik). Ugyanezzel a mondattal kell kezdenem Alan Moore A pokolból köteténél is. Alan Moore a képregények bronzkorszakában, vagyis a nyolcvanas években vált világhírűvé, minden idők legjobb képregényével, a Watchmennel. (Ez nem vélemény, ez tény.) A posztmodern alkotó abban a tizenkét részes történetben a szuperhősmítoszt bontja le, majd építi fel egy, az utolsó porszemig akkurátusan kidolgozott alternatív valóságban. Számos szuperhőstörténet mellett ő írta a Promethea és a Swamp Thing képregényeket is.
A pokolból gigászi történetében a Hasfelmetsző-gyilkosságok viktoriánus Londonjába tér vissza, hogy fájdalmas részletességgel ereszkedjen le a szegénynegyed borzalmaiba. A sorozat elindultakor pontosan százéves Hasfelmetsző-ügy máig megoldatlan rejtélyére számos megoldási javaslatot kapunk (ahogy Moore a függelékben hosszasan leírja). Ő nem szolgál semmi újjal, ahhoz az összeesküvés-elmélethez kíván kapcsolódni, miszerint az öt prostituáltat maga a királynő személyi orvosa, William Withey Gull ölte meg.
A pokolból nem árul zsákbamacskát. A szerző már a hosszú felvezetésben világossá teszi, hogy ki a gyilkos és mi célból hajtja végre tettét. A hangsúlyt a misztikummal átitatott jellemrajzra és a már százharminc éves London – jungi kifejezéssel élve – kollektív tudattalanjára helyezi. Moore A pokolból oldalain egy szabadkőműves társaságot is behálózó, a királyi család tekintélyét őrző indítékot fest fel a whitechapeli gyilkosságok mögé, melyet a lehető legpontosabban kidolgoz.
Nem minden képregény tartalmaz függeléket, hát még olyat, amely majdnem ugyanakkora terjedelmű, mint maga a képregény! A pokolból mindjárt kettővel is büszkélkedhet. Az elsőben Moore a lehető legpontosabban hivatkozza le, hogy melyik adatot és eseményt melyik szerző – vagy ha úgy tetszik ripperológus – melyik szövegéből kölcsönözte. A második függelék pedig maga Moore személyes kutatását tárja elénk – képregényes formában. A képregényszerző száz év távlatából a hatalmas szövegzajban képes egy egzakt válasz(lehetősége)t adni a brutális gyilkosságokra.
A Bayer Antal fordította magyar kiadás közel hatszáz oldalas kötetében minden borzalmasnak tűnő valóban az. Eddie Campbell tusrajzai anatómiai pontossággal idézik fel Gull gyilkosságait és rítusait. Az öt áldozatot nem egyszerűen megölték, de kibelezték és megcsonkították. Az olvasónak fel kell készülnie arra, hogy Campbell tustolla páratlan odafigyeléssel, és egyben pszichopata módon gótikus szépséggel tárja elénk a gyilkosságok minden pillanatát.
Alan Moore és Eddie Campbell A pokolból képregénye megmutatja, hogy mi a képregény médiumának igazi hatalma. Mesterien alkalmazza a narráció adta lehetőségeket, és tökéletes egyensúlyt hoz létre minden panel és a teljes struktúra között. Egyetlen képet sem érzünk feleslegesnek, de mindegyik önmagában is megállja a helyét. Bár sokszor megmártózik a gore feneketlen tengerében, abban mégsem kételkedünk: Alan Moore a magasművészeti képregény koronázatlan királya.
Nagy Tibor
